A vízitársulatok létrejötte, történelme
A vízgazdálkodási társulatok 200 éves történelmük során mindig jelentős szerepet töltöttek be az ország vízgazdálkodási problémáinak megoldásában. Így nagy mértékben hozzájárultak a gazdaság fejlesztéséhez és a társadalmi igények kielégítéséhez. Ezek a vízi munkák jól segítették a mezőgazdasági fejlődést, a települések és a közlekedési hálózat vízkárok elleni védelmét.
A magyar vízgazdálkodás, így a társulatok életében mérföldkő volt az 1807. esztendő, amikor a XVII. törvényeikkel megvetették a társulatok létrehozásának és működésének jogi alapját. Az első társulat 1810-ben József nádor közbenjárására a Sárvíz vidékén alakult meg (Sárvízi Csatorna Társulat). A belvizekkel kapcsolatos problémákat első ízben a vízszabályozó társulatokról hozott 1871. évi XXXIX. törvény érintette, amely a társulatoknak lehetővé tette, hogy a belvíz által érintett birtokosokkal egyetértve feladatkörükbe vonják a belvízveszélynek kitett területek mentesítését.
A hazai vízjog jelentős állomása volt az általános vízjogi törvény elfogadása (1885.XXIII.tc.), amely a vízhasználat, a meder és a patakok karbantartásának kérdéseit szabályozta, szólt a vízi szorgalomról és a földalatti vizek használatáról. A vízi társulatokról a törvény rendelkezései megállapítják, hogy ezek sajátos hazai megoldást jelentenek a vízrendezésben és a vízhasználatban. A vízjogi törvény a vízi társulatok szervezetének és működésének minden részletét pontosan szabályozza.
A trianoni békeszerződést követően a vízszabályozás földrajzi, szervezett és gazdasági feltételei alapvetően megváltoztak. A folyókból 1698 km maradt Magyarország területén, 2745 km pedig a szomszédos államok fennhatósága alá került. A vízitársulatok helyzetében is változás következett be: az ármentesítő társulatokból 33, a vízhasználati társulatokból 47 maradt magyar területen (korábbi számuk 79, illetve 122 volt).
A II. világháborút követően a vízügyeket is érintő alapvető változás a tulajdonviszonyok átalakulás volt (600/1945. sz. kormányrendelet a földreformról, 5600/1945.FM rendelet az elkobzott, illetve felosztott birtokokat érintő medrek tulajdonjogának államra szállásáról). Az FM 41150/1945. sz. rendeletével a vízitársulatok önkormányzatának tevékenységét felfüggesztette,majd a társulatok élére miniszteri biztost rendelt ki. Innen már csak egy lépés volt az 1948. évi 6060. számú kormányrendelet, amely a hazai vízügyek államosítását rendelte el. A társulati vagyon minden térítés nélkül az államra szállt.
A vízgazdálkodási társulatok államosítása (1948.) után rövid úton bebizonyosodott, hogy a társulati vízgazdálkodási, helyi vízkár-elhárítási feladatokat az állam (az állami vízügyi szervezet) nem tudja ellátni. Ezek a fontos helyi létesítmények állami források hiányában állagukban leromlottak, vízelvezető funkciójukat nem látták el, így a helyi vízkár veszélye mind a mezőgazdasági területeken, mind az érintett településeken megnőtt. Egyértelművé vált, hogy az állam a helyi vízgazdálkodási feladatokat nem képes megoldani. Ez a helyzet szükségszerűen vetette fel a társulatok újjászervezésének gondolatát, ami együtt járt a kifejezetten állami és a helyi jelentőségű vízgazdálkodási problémák szétválasztásával is. Az 1957. évi 48. számú törvényerejű rendelet lehetőséget adott a vízgazdálkodási társulatok megszervezésére. Mivel az országos jelentőségű és az árvízvédelemmel összefüggő feladatok az államnál maradtak, a vízitársulatok fő feladata a helyi vízkárelhárítás, a belvízvédekezés és a kisvízfolyások rendezése lett.
A társulatok működésében mindig jelentős szerepet kapott az önkormányzatiság elve, azaz, hogy a társulat legfontosabb ügyeiről az érdekelteket (tagokat) vagy azok küldötteit tömörítő taggyűlésen (küldött gyűlésen) kellett dönteni. Az önkormányzatiság elve napjainkban is az egyik legfontosabb alapelve a társulati működésnek.
Az 1980-as évek végére bekövetkezett társadalmi, politikai változások, majd a mezőgazdasági tulajdonban és használatban végbement átrendeződések a vízitársulatok életét is nagymértékben megváltoztatták. A művek tulajdonviszonyai bizonytalanná váltak, hiszen a társulatok túlnyomó részben jelenleg is állami tulajdonú műveket kezelnek, azonban az állam ezt csak nagyon áttételesen ismeri el. Tiszta helyzetet a Kincstárral megkötendő vagyonkezelői szerződések teremthetnének, azonban ez az állami művek privatizálási szándéka miatt nem következett be.
A társulatok mára már nagyobb részt megbirkóztak azzal a feladattal, hogy érdekeltségi területükön tízezres nagyságrendben kis területtel rendelkező birtokosok vannak. A korszerűsödött földhivatali és víztársulati adatbázis és a megfelelő számítástechnika akár többtízezer tulajdonos (földhasználó) társulati tag tagjainak nyilvántartását, kezelését is lehetővé teszi.
Jelenleg 82 vízitársulat mintegy 8 millió hektáron működik. A vízitársulatok által kezelt vízfolyás és csatornahossz több, mint 32 ezer km.
A társulatok 1999-től a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium felügyelete alá kerültek. A minisztérium Vízgazdálkodási Önálló Osztálya által kidolgozott rekonstrukciós program alapján a társulatok 2003. évig jelentős állami forráshoz jutottak. Ezáltal a vízfolyások vízszállító képessége és a társulatok védelmi képessége jelentősen megnövekedett. Sajnálatos módon 2004. évtől a rekonstrukciós program megszakadt, az állami szerepvállalás és az állami támogatás csökkent.
A társulatoknak új kihívásokkal is szembe kell nézniük, hiszen a nem kizárólagos állami tulajdonú művek kezelése, üzemeltetése mellett várhatóan a korábbi üzemi művek működtetése is társulati feladat lesz, mivel több tulajdonost érintenek, ezért közcélú műnek minősülnek. A feladatokból az is látszik, hogy a vízgazdálkodási művek újrakategorizálása halaszthatatlan feladat.